Mit jelent a "szekuláris ember" kifejezés? Hogyan gondolkodnak a szekuláris emberek? Vegyünk sorra néhány meghatározást.

A szekuláris ember gondolkodására először is az jellemző, hogy mindenben ok-okozati összefüggést lát. Más szóval, nincs olyan esemény, amelyet természetfeletti beavatkozással kellene magyarázni. Minden történés, a történelemben lejátszódott eseményeknek a következménye. Pl. ha egy megkeseredett személy vagyok, az annak a módnak köszönhető, ahogy a szüleim neveltek. Ha gazdag vagy, az annak az eredménye, hogy szüleid gazdagok voltak, vagy pedig, hogy keményen dolgoztál. Semmit sem szükséges isteni beavatkozással magyarázni. Továbbá, minden, amit teszünk, más eseményeket fog előmozdítani, mindenféle természetfeletti hatás nélkül.

Talán nehezen ismerjük el, de nagyon sok adventista úgy él napról-napra, mintha Isten semmi jelentős hatást nem gyakorolna életére. Teológiailag másként mondjuk, de a gyakorlatban a legtöbb döntést inkább tudományos alapon hozzuk meg, semmint azon, amit a Szentírás mond. A tudományos módszer iránti modern függőségünk mértéke jól lemérhető az alábbi példán: Luther írt egy traktátust, amelyben kárhoztatja Kopernikusz radikális felfogását, hogy a nap áll a naprendszerünk középpontjában, nem pedig a föld. Úgy érezte, hogy az új csillagászat nincs összhangban a Szentírással. Bár tiszteljük Luthert, de nem ismerek egyetlen adventistát sem, aki ugyanezen az állásponton lenne. A tudomány megnyitotta a szemünket arra, hogy úgy szemléljük a valóságot, ahogy Luther nem gondolta volna. De a tudomány áldásainak van egy sötét oldala a hitre nézve. Amikor valakinek az igazság szemlélete a gyakorlatban az öt érzékszervre van korlátozva, Isten kiszorul ennek a személynek az egzisztenciájából.

A gyakorlatban tehát, a szekuláris emberek a valóság korlátai között élik az életüket, ahogy az öt érzékükkel tapasztalják azt. De ez a korlátozott valóság nem ad elválaszthatatlan célt vagy értelmet életüknek. Ha Isten nem áll rendelkezésre, hogy irányítsa életüket, akkor saját maguknak kell a felelősséget hordozni életükért. Ez vezet el a szekuláris emberek második fő gondolkodási aspektusához. Ez az autonómia. Ez a kifejezés egy görög szón alapszik, ami azt jelenti: "a saját feje után megy". Az autonóm emberek nem érzékelik, hogy bármiféle szükségük lenne Isten útmutatására. Minden olyan jogot és kiváltságot fenntartanak maguknak a döntéshozatalra, amit egykor az emberek Istennek tartottak fenn. Mindenki maga dönti el, hogy mi az értelme életének.

Vannak, akik pl. úgy döntenek, hogy az életük értelme az, hogy haláluk után hogyan emlékeznek rájuk. Ez magyarázatot ad a környezetvédelemmel kapcsolatos mai érdeklődésre. Ha az én cselekedeteimen keresztül ez a világ egy jobb hely lehet a gyermekeim, vagy az unokáim számára, akkor nem éltem hiába az életemet. Mások arra gondolnak, hogy ha egy jó hivatást választanak, jól házasodnak, vagy jól nevelt gyermekeik lesznek, értelmes lesz az életük. Ismét mások a művészetben, a zenében, az utazásban, vagy az irodalomban találják ezt meg. Ezzel szemben, az olyan életet, amely a drogokon, a bűnözésen, vagy a mások kárára önzően kielégített személyes gyönyörökön alapszik, értelmetlen, elvesztegetett életnek értékelik. A szekuláris filozófia szerint minden embernek magának kell eldöntenie, hogy milyen értelmet ad az életének. Mivel a szekuláris emberek nem fordulnak Istenhez, vagy bárki máshoz, hogy eldöntse a sorsukat, arra vannak kényszerítve, hogy önrendelkezésűek legyenek, vagyis a "saját fejük után" élők.

Az autonómiához nagyon közel álló koncepció, a relativitás, mint a harmadik fő fogalom. Ha nincs természetfeletti, és az emberi lények maguk döntenek sorsukról, akkor az értelem, az értékek és az igazság a körülményektől függ. Ami helyes az egyik szituációban, az talán helytelen a másikban. Ami helyes az egyik ember számára, az talán helytelen a másiknak. A morál egy közösségi szerződés kérdése. Amiben a csoport megegyezik, annak alapján ítélnek meg minden magatartást abban a csoportban. A homoszexualitás helytelen lehet az egyik generációnak, de elfogadható a másiknak. Szex, kölcsönösen hajlandó felnőttek között elfogadható lehet, ha nem éreznek bűntudatot az erkölcsi magatartásuk miatt. A társadalom a szociális és gazdasági szükségszerűségek alapján teremti meg a saját morálját, alapelveit és az "igazságot". Ha valami hasznos, vagy elég sok ember gyakorolja, akkor megengedhető, sőt szorgalmazható. A relativizmus tagadja, hogy egy abszolút morál és változhatatlan alapelvek uralhatják a társadalom fejlődését. Minden érték viszonylagos, és bármely erkölcsi rendszer csak abban a csoportban életképes, amely létrehozta. Ahelyett, hogy azt mondanák a szekuláris emberek, hogy igazság, helyes vagy helytelen, inkább arról beszélnek, hogy valami "helyes neked".

A relativitás alapelve jól érzékelhetően hatással van az adventista életmódi alapelvek jelentőségének hanyatlására. Az egyház életmódi alapelvei arra a koncepcióra lettek alapozva, hogy van egy Isten, aki aktívan bekapcsolódik a mindennapi életünkbe, és joga van megmondani, hogy mit tegyünk, még életünk legszemélyesebb és legintimebb területén is. De amikor valaki, akár tudattalanul is, kezdi megkérdőjelezni Isten aktív beavatkozását az emberi tevékenységekbe, sok személyes életmódalapelv elveszíti létezésének okát.

A negyedik, és végső alapelv az ideiglenesség. Az ideiglenesség azt a gondolatot jelenti, hogy csak ez az élet létezik. A szekuláris ember számára a túlvilági élet - bár egy megnyerő elképzelés -, csak azoknak az embereknek az álmodozása, akik nem tudnak szembenézni a félelmekkel és szorongással, ami a halálhoz és a haldokláshoz kapcsolódik. Jó lenne őszintén hinni a halál utáni életben - mondják - de semmilyen szilárd tudományos bizonyíték nem támasztja alá. Mivel ez a földi élet minden, amiben biztosak lehetünk, az a tanácsos, hogy használjunk ki minden lehetséges élvezetet.

Az ideiglenesség azt jelenti, hogy megérkeztünk erre a földre, élünk egy rövid ideig, és azután végleg eltávozunk. Nincs maradandó jelentősége semminek, amit teszünk. Nincs jutatom és büntetés, miután lezáródik a földi életünk. Ha az ideiglenesség értékes, akkor végül rendjén való, hogy bármit is tegyen valaki, mindaddig, amíg ez nem bánt senkit.

Miközben ez a négy alapvető előfeltételezés, ahogy a szekuláris emberek szembenéznek az élet dolgaival, egy átlagember tudatosan nem gondolkodik ezekről. Ezek a gondolkodási alapelvek generációról-generációra szálltak, mint egy tudat alatti örökség, és hatással van társadalmunkra, ahogy elértük a 21. századot. A szekuláris személy nem ateista, hanem egy olyan valaki, aki tudatosan elutasítja, hogy a vallásnak végső értelme lenne. Talán az ilyen személy hisz Istenben, de nincs folyamatosan tudatában, hogy Isten bekapcsolódik a mindennapi élet gyakorlati dolgaiba is. A szekuláris ember nem ateista, csupán egy olyan személy, aki számára a vallás jelentéktelenné vált a mindennapi tapasztalatok szintjén.

Nem szeretném azt a benyomást kelteni, mintha minden szekuláris ember ugyanúgy gondolkodna. Később látni fogjuk, hogy mennyire változatosak ezek az emberek, de vannak közös sémák a gondolkodásukban. A különbözőség elkerülhetetlenül következik magából az autonómiából és a relativitásból is. Ha mindenki maga találja meg az értelmet és dönti el az értékeket magának, akkor nagy különbözőségek vannak a hitvallást és az életformát tekintve a szekuláris emberek között.

Az alábbi táblázat összefoglalja azokat a megfigyeléseket, amiket tehetünk.

A legtöbb ember természetesen nem helyezhető be pontosan az egyik vagy a másik kategóriába. Sok istenfélő férfi van, akinek a jellemzőit a szekuláris oldalon találjuk. Ugyanakkor a másik oldalról is igaz, hogy vannak nők, akiknek jellemzőit a vallásos oldalon találjuk, de szekulárisak. Ennek az összehasonlításnak az a lényege, hogy meghatározzuk, milyen emberek vannak leginkább kitéve a szekuláris hatásnak. Ha tudatában vagyunk annak, hogy a szekuláris gondolkodás hogyan hat ránk, mint keresztényekre, akkor jobban tudjuk kezelni azokat a kihívásokat, amelyek körülvesznek bennünket.

Miért válnak könnyebben szekulárissá a férfiak, mint a nők? Miért lesznek hamarabb ilyenek a városi emberek, szemben a vidékiekkel? A közéleti emberek miért esélyesebbek erre, mint azok, akik elzárkózva élnek? Azért, mert azok az emberek, akik a táblázat bal oldalán foglalnak helyet, jobban ki vannak téve a szekularizáló erőknek, mint azok, akik a jobb oldali mezőben vannak. Milyen társadalmi hatások segítik elő az emberek szekularizálódását? Három fő hatást szeretnék feltárni: tudományos indíték, pluralizmus, privatizáció. Ez utóbbi fogalmat később megmagyarázom, de nincs köze a gazdasági életben használt fogalomhoz.

Az első és minden bizonnyal a legfontosabb, a tudományos indíték. A mai világban a legtöbb ember a tudomány, vagy a tudományos módszer alapján hoz döntéseket, és oldja meg a problémáit. Megfigyelnek egy helyzetet, összegyűjtik a vele kapcsolatos információkat, és beszélnek olyan emberekkel, akik átéltek hasonló helyzeteket. Azután megfogalmaznak egy magyarázatot és egy lehetséges megoldást, annak alapján, amit láttak és hallottak. Végül összegezik az összes információt és meghozzák döntésüket. Függetlenül attól, hogy tudatában vannak vagy sem, ez a folyamat, amin keresztülmentek, tudományos módszerként ismeretes. A tudományos érvelés hatással van mindenre, amit teszünk, és mindenre, amit hiszünk.

A bibliai időkben az emberek nem így oldották meg a problémáikat. Amikor Dániel és három barátja információ-hiánnyal küzdöttek, akkor az első gondolatuk az volt, hogy imádkozzanak, nem pedig az, hogy kutassanak. Ahelyett, hogy tanácskoztak volna más bölcsekkel, azonnal a térdeikre borultak.

Mindez nem azt jelenti, hogy vessük el mindazt a nagy előnyt, amit a dolgok tudományos megközelítése jelent. De mivel a tudomány nem tud mit kezdeni a természetfelettivel - mivel csak a fizikailag megfigyelhető és a természetes érzékekkel felfogható területen tud kutatni - ezért egyoldalúan úgy magyarázza a történéseket, mint ha Isten nem létezne, vagy legalábbis nem avatkozna be az élet természetes menetébe. Emellett a tudomány meggyőzően kimutatta, hogy sok olyan jelenség, amit egykor Isten cselekvéseként magyaráztak, természeti jelenségekként tudományosan is megokolható. Ezért a tudomány növekvő hitelessége, a vallásosság csökkenő hitelességével jár.

Az alapvető különbség a vallás és a tudomány között, az igazság és a valóság közötti különbség. Mivel a szekuláris emberek egy tudományos világban nőttek fel, nem látnak különbséget a kettő között. Az igazság és a realitás megegyeznek- mondják. Mi a valóság? A szekuláris ember számára a valóság azt jelenti, amit az öt érzékünkkel észlelhetünk: amit láthatunk, hallhatunk, ízlelhetünk, szagolhatunk, és megfoghatunk. A keresztények viszont hiszik, hogy az igazság nagyobb, mint az érzékelt valóság. Hisszük, hogy vannak más valóságok is, amelyek fölötte állnak az öt érzékelésnek. Bár napról napra használjuk a tudományt, mégis egy alapvető ellentét van a tudományos világkép és a keresztény világkép között. Amikor egy űrhajós kering a föld körül, akkor azt mondja: "nem láttam ott fenn Istent és a röpködő angyalokat" - tagadja az igazságot az érzékelt valóság alapján.

Minél több ember éli a tudományra hagyatkozva a mindennapi életét (Nemcsak a természettudományokra gondolok, hanem a pszichológiai és társadalomtudományokra is.) annál nehezebb fenntartani az igazságot, amely felülmúlja az öt érzéket. Ezért vezet a tudományos érvelés a hit csökkenéséhez a társadalomban. Nem jelenti ez azt, hogy a keresztényeknek vissza kellene térni egy tudománytalan világba. Ez lehetetlen és értelmetlen, de fel kell ismernünk, hogy milyen nagy hatása van a tudományos érvelésnek a világra.

A második fő szekularizációs hatás a pluralizmus. A pluralizmus azt jelenti, hogy sokféle vallási meggyőződés tolerálható és egyik sem meghatározó szerepű. Száz évvel ezelőtt sokkal könnyebb volt kialakítani és fenntartani a hitet, mint ma. Amikor valaki úgy köszönt az utcán "Adjon Isten", akkor a másik így válaszolt, "Fogadj Isten". Mi történt ekkor? A másik ember megerősítette az előző hitét. Amikor olyan emberekkel vagyunk együtt, akik szintén hisznek, akkor támogatást és bátorítást kapunk.

A pluralizmussal magyarázható, hogy miért rombolja a hitet a felsőoktatás. Kiteszi a hívőt annak a nézetnek, hogy az életben történő dolgoknak sokféle magyarázata lehet. A pozitív oldala a nevelésnek, hogy szélesíti a látókörét az embernek, hogy jobban meg tudja közelíteni a különböző osztályokba tartozó embereket. Egy lelkipásztor, aki felsőfokú képzettségben részesült, képes hatékonyabban elérni az emberek szélesebb körét, mind a gyülekezetben, mind a világban. De a nevelés sötét oldala az, hogy a tanuló állandóan bombázva van a különböző elképzelésekkel, amelyek gyengítik a hitét, hacsak határozott módon nem küzdünk ellene. A nevelés alapjában véve nem rossz, de egy kétélű kard. A vizsgálatok azt mutatják, hogy azok a világi egyetemekre járó fiataljaink, akik három héten belül nem kerülnek kapcsolatba egy hívő lelkigondozóval, elveszítik hitüket, és később nem lehet sokat kezdeni velük.

A pluralizmus azt jelenti, hogy a társadalom, mint olyan, nagyon kis közösségi támogatást ad a hitedhez. A támogatás hiánya vezet a vallási bizonytalansághoz. Minél több különböző gondolattal, elképzeléssel kerül szembe valaki, annál bizonytalanabb abban, hogy az övé a helyes. Ez a magyarázata annak, hogy miért válnak bizonyos osztályokba tartozó emberek könnyebben szekulárissá. A közéleti emberek állandóan ki vannak téve más emberek elképzeléseinek. Az utazó emberek mindig összefutnak olyanokkal, akik másképpen gondolkodnak, vagy tesznek dolgokat. A városi emberek állandóan vállvetve haladnak mindenféle elképzeléssel. A fiatalok természetesen sokkal nyitottabbak új dolgokra, mint az idősebbek. Minél inkább ki vagy téve különböző nézeteknek, annál nehezebb fenntartani a hitedet.

A harmadik fő befolyás, ami a szekularizációt segíti, a privatizáció. A privatizáció azt jelenti, hogy a vallásos beszélgetés a nyilvánosság előtt, egyre növekvő módon helytelenítve van. A vallás egyre inkább olyan értelmezést kap, hogy ez az emberek magánügye. Ismertük ezt a gondolkodást a rendszerváltás előtt, majd úgy tűnt, hogy ennek vége, de tíz év után beilleszkedtünk a nyugati emberek gondolkodásmódjába, ahol ez a természetes. A vallás csak akkor kerül a nyilvánosság elé, ha olyan dolgok történnek, amelyek a szekuláris embereket érdekelhetik: a lelkész lefeküdt valakivel a felesége helyett, vagy ellopott valamit a kosárból. De általánosságban a vallás magánügy.

Az egyház nem dominál többé a társadalomban. Ne tévesszen meg, hogy a politikában erősen jelen van. A politika, a nevelés és a gazdaság szekuláris célokat szolgál, nem pedig vallásosakat. Ez a privatizáció, ami a személyes hitet egyre inkább magánüggyé teszi, egyszersmind egyre inkább lényegtelenné teszi a mindennapi élet számára.

Benne élünk tehát egy szekuláris sodródásban. Senki sem tervezi, hogy szekulárissá válik. Rendszerint lépésről-lépésre történik meg ez. A tudományos érvelés, a pluralizmus, és a privatizáció csendben szedik áldozataikat. Az emberek továbbra is hisznek valamiben, de nincs többé erős meggyőződésük, és nem fejeződik ki egy közösségi tapasztalatban, mint pl. a gyülekezet.

Az emberek különbözőképpen válaszolnak a szekularizáció kihívásaira. Egyesek a jelenbe menekülnek. Együnk igyunk és vigadjunk. A sport és a szórakozás mintegy vallássá válik, ami elfoglalja a gyülekezet helyét az egyén életében.

Egy másik gyakori válasz a menekülés egy olyan csoportba, amely megvédi magát a világtól azáltal, hogy elszigetelődik. Ezek skálája széles az ártatlan, ortodox önfenntartó csoportoktól veszélyes, személyiségromboló szektákig.

A szekuláris sodródásra adott legtipikusabb válasz az elmerülés a világban. Ha a világ az, amit a fizikai érzékeinkkel észlelünk, akkor minden figyelmünket ennek a feladataira és problémáira kell összpontosítanunk. Az imádság és az istenimádat menekülésnek tűnik, az idő vesztegetésének, ahelyett, hogy a társadalom formálásán tevékenykednénk. Az ismeretet a gondolkodás útján lehet megszerezni, nem pedig kinyilatkoztatás útján. A szekuláris emberek így kialakítják a saját értékrendjüket, a saját céljaikat és nem várnak Istentől sem támogatást, sem ítéletet.

Másrészről viszont negatívumai is vannak, hiszen számtalan módon rombolja a hitet. Az igazságot relatívvá és időszerűtlenné teszi. Kiszorítja az élet lelki vonatkozásait a világi célokért való küzdelemmel. Mivel a szekularizáció kimozdította az egyházat az élet középpontjából, az egyház nem képes többé megragadni azoknak a szekuláris embereknek a figyelmét, akik lelki megoldásokat keresnek életük problémáira.

Van mód arra, hogy elkerüljük a szekularizáció sodró hatását anélkül, hogy tagadnánk a valóságot, vagy elmenekülnénk belőle? Rendkívül nehéz ez ebben a médiával átitatott világban. Bár a szekularizmus nem egy vallás, mégis a világ legmeggyőzőbb evangélistája a szekularizmus üzenetét hirdeti. Ilyen evangelizációs előadások viszont rendszeresen vannak a legtöbb adventista családban. A televízióról beszélek.

A televízió a szekularizáció leghatékonyabb eszköze. Rajta keresztül a tudományos érvelés, a pluralizmus és a privatizáció vallása mindenütt bombázza a családokat. Régebben az adventhívők azt tanították, hogy ki kell vonulni a nagyvárosokból, hogy mentesüljünk a társadalom ördögi hatásai alól. De ez ma már ezzel nincs megoldva.

Valaki azt mondhatná, hogy a Biblia is tele van erőszakkal, vagy szex-szel. Valóban így van, ha pl. 2Sámuel 7-21. fejezeteket vesszük. De van egy nagy különbség a kettő között. A Bibliában ezek úgy jelennek meg, mint az Isten elleni lázadás következményei, miközben a televízió dicsőíti az Isten nélküli életet. Mikor látjuk ott, hogy valaki imádkozik, és választ kap Istentől? Vagy tizedet fizet, elismerve ezzel Isten jogát az életére? Mikor mutatta be, hogy a bizonyságtevés egy pozitív és értékes tevékenység az ember életében?

A legnagyobb probléma a televízióval, hogy átitatja az egész gondolkodásunkat olyan életképekkel, amelyekben nincs hely Isten számára. A problémákat nem imádsággal, vagy a Szentírás tanulmányozásával oldják meg, hanem az emberi találékonysággal, képzettséggel, vagy szerencsével. Talán ez ártatlan szórakozás lehet egy részről, de állandó fogyasztása azt a tudat alatti üzenetet közvetíti, hogy az Istennel való személyes kapcsolat nem aktuális az élet problémáinak megoldására.

Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni ebből, hivatalosan nem is tett ilyet a közösség. A televízió egyszerűen bemutatja a normális életet, ahogy a szekuláris filmkészítők érzékelik azt. De mindannyiunknak tudnia kell, hogy ami megragadja a figyelmünket, fogva is tart bennünket. Ha több időt töltünk ezzel, mint igetanulmányozással és imádsággal, akkor nagy veszélyben vagyunk, és sodródunk egy szekuláris élet és gondolkodás irányában.

Mielőtt megvizsgálnánk azt a kérdést, hogy melyek a megközelítendő szekuláris emberek alapvető szükségletei, és milyenekké kell válnunk, hogy elérhessük őket, foglalkozzunk még azzal a folyamattal, ahogy az adventisták szekulárissá válnak. Ugyanúgy, mint ahogy a hízással vagy a növekedéssel vagyunk, ez sem történik egyik napról a másikra. Rendszerint ez egy hosszadalmas folyamat. Általában nem az történik, hogy felébred valaki egyik nap, és kisétál a gyülekezetből. Legtöbb esetben az emberek egy idő óta már sodródnak, mielőtt ezt megteszik. Talán továbbra is hisznek az egyház alapvető tanításaiban, de egyre kevésbé kapcsolódnak be naponkénti vallásos tevékenységbe.

Az első lépés, a szekuláris sodródás folyamatában, a személyes imaéletben következik be. A maga titkosságával, a személyes imaélet a lelki odaszentelődés legalapvetőbb hőmérője. Ez tűnik el először, és még a lelkipásztorok is ki vannak téve ennek. Nem hiszem, hogy bárki azt mondhatná, hogy nincsenek küzdelmei ezen a téren. Egy olyan világban vagyunk, ahol ez szükségszerűen így van. Hatalmas küzdelmet kell folytatnunk egy tartalmas imaélet érdekében. Ki mondhatja azt közülünk, hogy a személyes életünkben, - amikor Istenen kívül senki sem lát - olyan közel vagyunk Hozzá, mint ahogy azt a nyilvános vallástételünk jelzi.

A következő terület a bibliatanulmányozás. Talán folytatódik valamilyen formában - főleg, ha valakinek ez a munkája - de egyre kisebb személyes jelentősége lesz. Egyszerűen egy rítussá, vagy egy munkaköri kötelességgé válik. Éveken keresztül folyhat ez, anélkül, hogy mások - a házastárs kivételével - észrevennék. Időnként a lelkész tudja meg utoljára, hogy a gyülekezeti vén személyes közössége Istennel, már régen a múlté.

A harmadik lépés a szekuláris sodródásban, amikor a személyes életmódi alapelvek kezdenek lepusztulni. Ez talán az első, amit a kívülállók is kezdenek felfedezni. Szinte lehetetlen felismerni, hogy valakinek küzdelmei vannak a belső lelki életében, hacsak Isten ki nem jelenti nekünk. Ritkán megteszi ezt, de máskülönben csak akkor vesszük észre, amikor a személyes életmódi alapelvei kezdenek csökkenni. Az életmódi alapelvek mindig is érzékeny területet képeztek az egyházban, de ma különösen az. Nem is szeretnék arról beszélni, hogy mi a helyes és mi a helytelen ezen a területen. De mint lelkipásztor, felismertem azt, hogy ha valaki hosszú ideje hisz abban, hogy egy bizonyos magatartás vagy szokás rossz, és hirtelen megváltozik a véleménye, akkor lelki veszélyben van. Pl…

A negyedik lépés, a gyülekezeti összejövetelek ritkább látogatása. Egyik szombat reggel felébredsz, és azt mondod: milyen csodálatosan süt a nap, menjünk ki inkább a hegyekbe a gyülekezet helyett. Időnként talán ez helyes lehet. De itt arról a folyamatról van szó, amit szekuláris sodródásnak nevezünk, ahol az istentiszteletek elhanyagolása a korábbi lépések nyilvános kifejezésévé válik. Ez is folyamatosan történik.

Az ötödik lépés a szekularizálódás útján, a Biblia üzenetében való kételkedés. Kételkedés az örök életben, Isten valóságos létezésében. Felveszed a Bibliát és egy belső hang azt mondja: "Minek is olvasod ezt a könyvet, ez is olyan, mint bármilyen másik könyv." Ez a szekularizáció. Ez a mai társadalom természetes hatása, ami elvezet Istentől, a belé vetett személyes hittől, és a személyes közösségtől.

A hatodik, és egyben utolsó lépés a szekuláris sodródásban a növekvő intézményellenesség. Ez magába foglalja a vallásos intézmények iránti lojalitás hiányát, pl. a H. N. Adventista Egyház tekintélyének elutasítását. "Senki ne mondja meg nekem, hogy mit higgyek. Senki ne mondja meg nekem, hogy mit tegyek." A legmeglepőbb, hogy ez a magatartás legerősebben olyan "jobboldali" csoportoknál tapasztalható leginkább, akik egyébként tagadják, hogy a szekularizációnak bármiféle hatása lenne rájuk.

A szekuláris sodródás természetesen nem mindig pontosan ebben a sorrendben történik. Különös körülmények között a lépések felcserélődnek, vagy éppen fordított sorrendben zajlanak. Valaki például megkeseredik amiatt, ahogy a gyülekezet, vagy az egyház bánik vele, és fellázadva az intézmény ellen, elindul ezeken a lépéseken keresztül, de pontosan fordított sorrendben.

Többen azt állítják, hogy a szekularizmusnak ez a leírása nem csak az elgyengült adventistákra vonatkozik, hanem nagyrészt a többiekre is. Nem szerencsés dolog összehasonlításokat tennünk, de ha ismerünk Biblia-hívő keresztényeket más egyházakban, akkor azt gyaníthatjuk, hogy egy adventista szekularizáltabb, mint egy átlagos keresztény. Ez sajnos igaz az adventista lelkipásztorokra is. Ez azt jelenti, hogy valamilyen oknál fogva, sebezhetőbbek vagyunk másoknál. Ez egyrészt nehezebbé teszi a hiteles bizonyságtevő munkát, másrészt gyengíti a saját hitünket is.

Ebben a szekuláris világban egy intellektuális hit nem tud megvédeni ettől a sodródástól. Az a tökéletes bibliai hitelvi konstrukció, amivel rendelkezünk, önmagában nem képes érinteni az emberi szívet. Az adventhívőknek ezért egyre nagyobb szükségük van egy élő, Istennel járó hitre és jelenlétének folyamatos megtapasztalására. Ez a hiányosság tesz bennünket védtelenebbé másoknál.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a szekuláris világszemlélet legalább három területen megsebzett bennünket: Először, nehezebbé tett hitünk kommunikálását mások számára, így hatással lett az evangelizációs hatásunkra. Másodszor, rendkívüli rombolást végzett a személyes hitünkben, az Istennel való személyes kapcsolatunkban. Harmadszor pedig egy nagy csalódást eredményezett sokakban az adventista egyházszervezeti rendünkkel kapcsolatban. Vezetőként szolgálni a Hetednapi Adventista Egyházban egy pokoli tapasztalat. Bárhogy próbálkozunk, nem lehetünk elég jók. A szekularizáció hatása alatt állók arra kényszerítik az egyházat, hogy saját maga ellen dolgozzon. Ebben a helyzetben is ott van azonban az a megbízatásunk, amit éppen mi és éppen ebben az időben és körülményben kaptunk. Erre kell irányítanunk a figyelmünket.

Felhasznált irodalom:

Jon Paulien, Present Truth in the Real World, Pacific Press PA, 1993

Nick Pollard, Evangelism Made Slightly Less Difficult, Inter-Varsity Press, 1997